Élettapasztalat a Nagy Rózsaszín Hölgytől

Van ilyen... :)

Tám-tám-tá-tám, Tám-tám-tá-tám... avagy a sebességről

Tegnap este a Kedvesemmel meglátogattuk az egyik nagyon kedves barátunkat és a barátnőjét. Idősebbek, mint mi, a srác - túl egy házasságon - 40, a lány - túl néhány eget rengető szerelmen - 36 éves. Egy évvel ezelőtt találtak egymásra, és azóta együtt élnek. (Mi egy évvel előttük találtunk egymásra, és nem élünk együtt. Sőt, mégcsak nem is egy városban éljük a mindennapjainkat.)
Amikor a mi eljegyzésünk megvolt, a lány elkezdte nyaggatni a srácot, hogy nekik is ideje lenne már gyűrűt cserélniük. Amint az tegnap kiderült, ez meg is történt a napokban. Most pedig jött a kérdés, hogy mikor lesz a nagy nap? Számomra ez a kérdés egyenlő egy hidegzuhannyal, ugyanis néhány alkalommal csalódtam már, és nem szeretnék elkapkodni semmit. A mi eljegyzésünk nem arról szólt, hogy hamarosan kitűzzük az esküvő napját, hanem sokkal inkább arról, hogy kinyílvánítsuk egymásnak és a külvilágnak, hogy komolyan vesszük ezt a kapcsolatot. Valamint szeretnénk még legalább két évet várni, amíg a rózsaszín köd már felszáll, és akkor majd meglátjuk, hogy életképes-e ez a kapcsolat. Szóval magyarázkodni kezdtem, és a végén már úgy éreztem, a mi eljegyzésünk semmi, egy nagy nulla.
Természetesen elkezdtem terelni a szót, amikor éreztem, hogy gondolatban már temetik a kapcsolatomat. Feltettem a várva-várt kérdést: "És ti mikorra tervezitek az esküvőt?" Azonnal jött is a lánytól a válasz: "még idén szeretnénk". Mint kiderült, a lány nem köntörfalazott, elmondta, hogy neki már ideje szülni, és ahhoz kell egy férj. Nincs mire várniuk, egy év együtt élés után már nem jöhet semmi új. A srác csak bólogatott szerelemittas kutyatekintettel.
Sok dologról beszélgettünk még, de már nem tudtam igazán figyelni. Nem vagyok az a pánikolós fajta, sem könnyen befolyásolható. De most elbizonytalanodtam. Lehet, hogy nekik van igazuk, és az az igazi szerelem, amikor az ember mindent felad a másikért? Fogja magát és fejest ugrik a szerelembe, és nyakig elmerül benne? Ma délután fel is tettem a kérdést a Kisszívemnek, ő mit gondol erről. Lehet, hogy mi nem is szeretjük egymást igazán, csak áltatjuk magunkat? De ő kinevetett (no, nem gonoszul, hanem édesen): "Ugyan, Kicsikém, a mi tempónk más, mint az övék, de talán éppen ezért találtunk egymásra, mert ez közöttünk nem vita kérdése." És valóban nem az.
Csak remélni merem, hogy bár más az oltárhoz vezető úton a sebességünk, mind a négyen boldogok leszünk.

Így írtam én

Ma reggel, mielőtt a munkába indultam volna - mert bár szabadnapos vagyok, de be kell mennem - kezembe akadt egy régi keményborítós füzet. A dátum szerint 12 évvel ezelőtt kaptam a gimis szobatársaimtól, hogy végre egy helyen legyenek a firkálmányaim.
12 éve írtam. Éjjel és nappal csak írtam. Nem szorult össze a gyomrom, ha egy üres papír nézett velem szembe. Nem görcsöltem a szavakon. Nem gondoltam arra, hogy vajon ez az írás megéri-e a papír árát. Csak írtam.
Magamba mertem nézni, nem éreztem vesztesnek magam, amiért le mertem írni, hogy magányos vagyok és szükségem lenne egy ölelésre, egy csókra, vagy csak egy szeretetteljes, meleg pillantásra.
Az a lány merte vállalni önmagát. Megfelelt az elvárásoknak anélkül, hogy törekedett volna arra. És meg kell mondjam, lenyűgöző volt a stílusa. Nem ilyen mesterkél, manírozott, mint most. És hitte, hogy ennél csak jobb lesz, hogy fejlődni fog.
Most itt vagyok... 12 évvel később... Már nem írok. Már rettegek, ha meglátok egy rám meredő fehér papírt. Már a szívembe sem merek nézni. Mert a bennem lakó 12 éve még boldogan viruló lányka egyetlen szót fogalmazna meg bennem: VESZTES.