Ez mekkora...

Mit tehet az ember lánya?

Menni vagy nem menni? Állást ajánlottak. Nagyobb megbecsülés (egyáltalán megbecsülés), kisebb fizu és nincs kéró. De lehet, hogy nekem van kéróm, csak végre ki kellene mondanom, hogy igen, hozzád megyek... Hát, miért olyan nehéz ez?

"Normális, Margit?"

Szerintetek az normális, ha az ember lánya azért nem kap az elvégzett munkájával arányos fizetést, mert az adminisztrátor sem kap többet? Illetve mert nincs gyermeke?

"...azért vagyok, hogy szüljek?"

Tegnap a buszon utazva (szoktam azt is) elcsíptem egy mondatot egy tizenéves srác szájából. Nem tetszett neki ugyanis, hogy az egyik lány beleszólt a beszélgetésükbe, és azt találta mondani: "Menjetek a pi...ba, ti azért vagytok, hogy szüljetek".
Először nagyon felháborodtam ezen, bár a fiú mindeközben vigyorgott. De azután elgondolkodtatott ez a mondat.
Alapvetően emancipált nőnek tartom magam. Hiszem, hogy a nők és a férfiak egyenrangúak, még akkor is, ha más a testfelépítésük és a lelki terhelhetőségük. A hivatásom is azt mutatja, hogy nem gondolom, hogy alacsonyabb rangú lennék bármelyik férfinál. De talán így, majdnem 30 évesen, bennem is felmerült már, hogy vajon tényleg annyit bírok, mint egy férfi, és tényleg ugyanaz a funkcióm az életben, mint egy férfinak? Vagy eddig csak áltattam magam?
Például a napi stresszt sem tudom ugyanúgy kezelni, mint egy férfi. Ha valaki bejön a lelki gondjaival a főnököm (férfi) érzelmektől mentesen végig tudja hallgatni, és a beszélgetés után öt perccel már meg sem látszik rajta, hogy milyen komoly dolgokról volt szó az imént. Miközben én egy ilyen beszélgetés után hosszú időn át rágom magam a másik dolgain. Teljesen beleélem/beleérzem magam a másik helyzetébe, és hetekig próbálom nyomon követni, hogy mi történik a beszélgetés után.
És itt a gyerekkérdés... Én, aki nőként napi 14 órát dolgozom, este hullafáradtan már most is alig tudom elvégezni a házimunkát. Viccesen szoktam mondogatni, hogy sok mindent elmondtak nekünk lányoknak a teológián, hogy miért ne legyünk lelkészek, de azt kihagyták, hogy nekünk nem lesz lelkészfeleségünk, aki vacsorát főzzön és rendbe tartsa a lakást.
Szóval így harminc táján elgondolkodom időnként, hogy mennyire jó lenne, ha "csak" (és itt nem az anyák feladatait akarom lekicsinyelni) arra kellene gondolnom, hogy mit főzzek este vacsorára, és milyen színű legyen a babaszoba, ha eljön az idő. Talán én változom - és lehet, hogy a bennem élő még mindig emancipált nő most sikít - , de egyre inkább azt érzem, van némi igazság a tinifiú pimasz vagdalkozásában. Lehet, hogy itt az ideje, hogy csak azért legyek, hogy szüljek... :)

Élettapasztalat a Nagy Rózsaszín Hölgytől

Van ilyen... :)

Tám-tám-tá-tám, Tám-tám-tá-tám... avagy a sebességről

Tegnap este a Kedvesemmel meglátogattuk az egyik nagyon kedves barátunkat és a barátnőjét. Idősebbek, mint mi, a srác - túl egy házasságon - 40, a lány - túl néhány eget rengető szerelmen - 36 éves. Egy évvel ezelőtt találtak egymásra, és azóta együtt élnek. (Mi egy évvel előttük találtunk egymásra, és nem élünk együtt. Sőt, mégcsak nem is egy városban éljük a mindennapjainkat.)
Amikor a mi eljegyzésünk megvolt, a lány elkezdte nyaggatni a srácot, hogy nekik is ideje lenne már gyűrűt cserélniük. Amint az tegnap kiderült, ez meg is történt a napokban. Most pedig jött a kérdés, hogy mikor lesz a nagy nap? Számomra ez a kérdés egyenlő egy hidegzuhannyal, ugyanis néhány alkalommal csalódtam már, és nem szeretnék elkapkodni semmit. A mi eljegyzésünk nem arról szólt, hogy hamarosan kitűzzük az esküvő napját, hanem sokkal inkább arról, hogy kinyílvánítsuk egymásnak és a külvilágnak, hogy komolyan vesszük ezt a kapcsolatot. Valamint szeretnénk még legalább két évet várni, amíg a rózsaszín köd már felszáll, és akkor majd meglátjuk, hogy életképes-e ez a kapcsolat. Szóval magyarázkodni kezdtem, és a végén már úgy éreztem, a mi eljegyzésünk semmi, egy nagy nulla.
Természetesen elkezdtem terelni a szót, amikor éreztem, hogy gondolatban már temetik a kapcsolatomat. Feltettem a várva-várt kérdést: "És ti mikorra tervezitek az esküvőt?" Azonnal jött is a lánytól a válasz: "még idén szeretnénk". Mint kiderült, a lány nem köntörfalazott, elmondta, hogy neki már ideje szülni, és ahhoz kell egy férj. Nincs mire várniuk, egy év együtt élés után már nem jöhet semmi új. A srác csak bólogatott szerelemittas kutyatekintettel.
Sok dologról beszélgettünk még, de már nem tudtam igazán figyelni. Nem vagyok az a pánikolós fajta, sem könnyen befolyásolható. De most elbizonytalanodtam. Lehet, hogy nekik van igazuk, és az az igazi szerelem, amikor az ember mindent felad a másikért? Fogja magát és fejest ugrik a szerelembe, és nyakig elmerül benne? Ma délután fel is tettem a kérdést a Kisszívemnek, ő mit gondol erről. Lehet, hogy mi nem is szeretjük egymást igazán, csak áltatjuk magunkat? De ő kinevetett (no, nem gonoszul, hanem édesen): "Ugyan, Kicsikém, a mi tempónk más, mint az övék, de talán éppen ezért találtunk egymásra, mert ez közöttünk nem vita kérdése." És valóban nem az.
Csak remélni merem, hogy bár más az oltárhoz vezető úton a sebességünk, mind a négyen boldogok leszünk.

Így írtam én

Ma reggel, mielőtt a munkába indultam volna - mert bár szabadnapos vagyok, de be kell mennem - kezembe akadt egy régi keményborítós füzet. A dátum szerint 12 évvel ezelőtt kaptam a gimis szobatársaimtól, hogy végre egy helyen legyenek a firkálmányaim.
12 éve írtam. Éjjel és nappal csak írtam. Nem szorult össze a gyomrom, ha egy üres papír nézett velem szembe. Nem görcsöltem a szavakon. Nem gondoltam arra, hogy vajon ez az írás megéri-e a papír árát. Csak írtam.
Magamba mertem nézni, nem éreztem vesztesnek magam, amiért le mertem írni, hogy magányos vagyok és szükségem lenne egy ölelésre, egy csókra, vagy csak egy szeretetteljes, meleg pillantásra.
Az a lány merte vállalni önmagát. Megfelelt az elvárásoknak anélkül, hogy törekedett volna arra. És meg kell mondjam, lenyűgöző volt a stílusa. Nem ilyen mesterkél, manírozott, mint most. És hitte, hogy ennél csak jobb lesz, hogy fejlődni fog.
Most itt vagyok... 12 évvel később... Már nem írok. Már rettegek, ha meglátok egy rám meredő fehér papírt. Már a szívembe sem merek nézni. Mert a bennem lakó 12 éve még boldogan viruló lányka egyetlen szót fogalmazna meg bennem: VESZTES.

Munkatárs? Késdobáló!!!

Miért van az, hogy az ember legkedvesebb munkatársa éppen akkor őrül meg, amikor a hullámok összecsapnak a fejünk a fölött?
Emberi lelkekkel dolgozunk, és amikor a szeretett csoportunkkal baj van, akkor ő eljátsza a jó zsarut, és marad nekem a számonkérés, a nevelés, és a szidás, vagyis a rossz zsaru szerepe. Amikor pedig szólok, hogy ez így nem oké, akkor ő, aki helyett hónapok óta dolgozom, előjön a kritikáival, meg a szöveggel, hogy nem csinálsz elég sok mindent, hadd nyomjak rád még egy kicsit többet.
Hihetetlen!!! Aztán miután "alaposan megforgatjuk egymásban a kést", ahogyan ő fogalmaz, egyszer csak jön egy email tőle, hogy támogatja a munkámat, csak csináljam, és végre ő is tett egy-két lépést afelé, hogy végre dolgozzon.
Ki érti ezt?

Még nincs vége a napnak...ah...

Aztán a temetés... Nem a hozzátartozói temettetik a 90 éves nénit. Hanem egy fiú, akinek immár 45 éve anyja helyett anyja a néni. Ezért vállalja azt is, hogy megadja neki a végtisztességet. Ám a temetés előtt egy nappal kiderül, vannak örökösök, megtámadják a végrendeletet, és részt kívánnak venni a temetésen. Ők a testvérei az elhunytnak.
Ezek után a temetés nem volt egyszerű. Flegmán állnak, összeszorított szájjal, süt róluk, hogy a lelkész a terhükre van, ahogyan a temetkezési vállalkozó emberei is. Be is szólnak. Nincs könnycsepp (ezt el tudom fogadni), nincs odafigyelés, csak a türelmetlenség egy 30 perces temetésen. És megint csak flegma arc, amikor részvétet nyilvánít a lelkész. Hát emberek!!! Hogy van ez? Az örökség kell, de legalább 45 évig rá sem nézünk a testvérünkre? Egyre nehezebb számomra ezt elfogadni. Segíteni szeretnék, nem ítélkezni, de hogyan lehet az ilyen embereken segíteni?

Törődötten

Ma összetörtem. Az idősek otthonában szembesülni azzal, hogy anyákat, nagymamákat nem is látogatnak, nehéz dolog. A mai napon különösen megviselt. Van, aki évek óta nem látta a szeretteit. Azt el tudom fogadni, ha valaki azt mondja, jobb a családnak és az idős embernek is, ha egy ilyen helyen van, mert ott foglalkoznak vele. És igen, ez az idősek otthona egyenesen fantasztikus. Ahogyan az ottani ápolók is lelkiismeretesek. De hogy ezek után rájuk sem néz az, akit ő nevelt fel. Az botrány. Szívfacsaró dolog nézni a fájdalmukat a néniknek, bácsiknak.

Subi-dubi

Ma kijut nekem a jóból. :( Reggel idősek otthonában kezdem, utána temetek, aztán gyerekekhez készülök, végül a napot tinédzserekkel fejezem be. Mindegyiket szeretem elvégezni külön-külön. Na de együtt!!!

Ez oltári!!!

Jó szöveg egy pocsék dalhoz

Tóth Gabi Érte megérte

Ígéret pasi módra

Amikor egy pasi azt ígéri, hogy nincs több közösségi stratégiai játék, amikor vele vagy, akkor miért szegi meg folyton? És miután órák óta játszik, és elalszol, miért gondolja, hogy joga van felháborodni? "Mindig elalszol... Miért nem beszélgetünk?"
Talán, mert unom már az egyszavas válaszait játék közben: "Aha... Igen... Nahát..."
Hát csoda, ha az ember lánya ezekután felteszi magának a kérdést: lehet, hogy nekem is regisztrálnom kellene erre az oldalra, ha meg szeretném tudni, hogy mikor megyünk vásárolni?

Miért van az...

Ma végre vettem a fáradtságot, és bejelentettem a főnökömnek, hogy két hónap múlva már nem leszek, felmondok. Erre ő észbekapva, hogy milyen jó munkaerő vagyok, fűt-fát-bokrot ígért nekem. Mindent, amit akkor, amikor felvett, éppen csak elfelejtett másfél év alatt teljesíteni. Hát, miért van az, hogy most hipp-hopp, májusi határidőig mindent tud teljesíteni???
Talán rájött, hogy minimál bérért egy diplomás sem fog kétállásban dolgozni neki?

Levél

Na, melyik mondatot nem szereti hallani senki a telfon túloldaláról? "Nagy baj van!" Ezt hallottam én december 27-én, amikor felhívott a főnököm, hogy a szolgálati lakásomba betörtek, és kinn van a rendőrség. Zokogva gondoltam végig, hogy most mindenem oda van. Nem álltattam magam, a kopott bútoraim nem kellettek volna senkinek. Azokat vihették volna. Csakhát ott van a számítógép. Benne az egyetemi éveim álmatlan éjszakáit okozó dogozatok, írások, fióknak, akarom mondani a szövegszerkesztőnek írt, nem túl humoros, és nem különösebben fennkölt novelláim, és... Tulajdonképpen az életem pdf-ekben, jpg-kben, bitekben és byteokban.
200 km-ről rohantam, mire kiderült, hogy csak az ékszerek estek áldozatul. Mérhetetlenül megkönnyebbültem. Sosem hordtam őket. :)
Aztán jön a rendőr, aki magát technikusnak hívatja, felveszi a jegyzőkönyvet, és olyan fapofa, hogy az hihetetlen. Egyetlenem megkockáztat azért egy kérdést, hogy mennyi esély van arra, hogy megtalálják azt, aki betört. A pasi fel sem néz, úgy motyogja: "Nem történt gyilkosság, nem keressük". Na hurrá!!!
És most két és fél hónap múlva kiküldenek egy levelet az alábbi szöveggel (na nem szó szerint, hanem értelmezve): A nyomozás során az elkövetőt nem találtuk. A nyomozást lezártuk.
Éljen a magyar rendőrség! Remélem, nem kaptak sérvet a nagy nyomozásban.:)

Napjaim

Felijedés. Milyen nap van? Ahh... KÁVÉ RIADÓ. Zuhany. Ébredj!!! Rohanni kell. Munka. Kötelesség. Készülés. Előadás. Mosoly. (Szeretem, ha mosolyognak). Komolytalankodás. Telefon. Ő az! Andalgás - láthatóan egyedül, de valójában Vele, aki bűvös, kedves szavakat mond. Aztán visszazökkenés. Komolyság. Tárgyalás. Férfias fellépés. De én nőőő vagyooooooook! Megőrülés. Este. Pihi. Kedvenc regény. Telefon Vele. Jó éjt édes!

A kezdet

Van, amikor igaznak érzem a rövid kis verset, és a kék tenger partján találom magam. Ilyenkor ki kell írnom magamból mindazt, ami bánt, ami foglalkoztat, vagy amitől boldog vagyok. Aztán vannak érzések, amiket egy napfény finom érintése indít el, és jó ezeket továbbadni. Szóval ezért kezdtem blogírásba.