Ma reggel, mielőtt a munkába indultam volna - mert bár szabadnapos vagyok, de be kell mennem - kezembe akadt egy régi keményborítós füzet. A dátum szerint 12 évvel ezelőtt kaptam a gimis szobatársaimtól, hogy végre egy helyen legyenek a firkálmányaim.
12 éve írtam. Éjjel és nappal csak írtam. Nem szorult össze a gyomrom, ha egy üres papír nézett velem szembe. Nem görcsöltem a szavakon. Nem gondoltam arra, hogy vajon ez az írás megéri-e a papír árát. Csak írtam.
Magamba mertem nézni, nem éreztem vesztesnek magam, amiért le mertem írni, hogy magányos vagyok és szükségem lenne egy ölelésre, egy csókra, vagy csak egy szeretetteljes, meleg pillantásra.
Az a lány merte vállalni önmagát. Megfelelt az elvárásoknak anélkül, hogy törekedett volna arra. És meg kell mondjam, lenyűgöző volt a stílusa. Nem ilyen mesterkél, manírozott, mint most. És hitte, hogy ennél csak jobb lesz, hogy fejlődni fog.
Most itt vagyok... 12 évvel később... Már nem írok. Már rettegek, ha meglátok egy rám meredő fehér papírt. Már a szívembe sem merek nézni. Mert a bennem lakó 12 éve még boldogan viruló lányka egyetlen szót fogalmazna meg bennem: VESZTES.
Ahogy sétálok az életnek nevezett úton, sorra veszem észre az onnan elágazó mellékutakat.
VálaszTörlésÉn a főúton maradok, a biztonságos úton, melyet az emberek nagy része jár, ámbár tudom, hogy a mellékutak, melyek a bizonytalanság érzését árasztják magukból, csak jobbak lehetnek ettől a monoton kóválygástól - de azért magamban bízok benne, hogy ez nem így van.
Végül életem utolsó perceiben elérem a főút végét. Az útjelzőtáblára a következő van írva: "Félelem: boldogtalanság"
S ekkor látom, hogy a mellékutak is ide ágaznak vissza. Megkönnyebbülök, mert megértem, hogy mindenki meghal egyszer. Ekkor azonban meglátom a mellékutat lezáró táblát. Ez áll rajta: "Bátorság: boldogság".
Én pedig zokogva esek össze, keserű szájízzel a számban, mert életem során egyszer sem mertem változtatni. Akárhányszor jöttek is a felismerések, csak keseregtem.
Így hát halálom óráján marad nekem egy gimnáziumi emlék arról a lányról, aki szerettem volna lenni, s a lányról, aki nem mertem lenni.
Csak remélni merem, hogy még időben kesergek. A halálom óráján pedig majd azt mondom, hogy megérte időben kifakadni magam ellen, és változtatni az életemen. :)
VálaszTörlésKöszi Zoli.
mind változunk. ahogy felnővünk a ránk meredő tekintetek azt sugallják, hogy ne légy már hülye, ne ezt gondolt, ne úgy csináld... harminc felé közeledve a világ és a magunk elvárásaival szembenézve nagy bátorság kell ahhoz, hogy a lapokat őszintén tele merjük írni... van néhány átkozott hónap, amikor azt hisszük másoktól függünk, hogy vesztesek vagyunk, aztán elkérkezik a pillanat, amikor ez már nem érdekel. nem vagy! és nem lehetsz vesztes, ha látod még azt a 12 évvel ezelőtti lányt néha... még ott a lehetőség... és egyszer megérkezik hozzá a bátorság is.
VálaszTörléstessék töltögetni a fiókot, írni magadnak, egyszer megunod ám, hogy mindig mindent ki kell fényesíteni, hogy csak a jó oldalát szabad nézni és megírni... hajrá!
csúnyán odavágok a kezedre, ha beírod bárhová is még egyszer, hogy vesztes. tudod, pótApám mondta mindig, hogy nem hülyézzem le magam, mert a végén elhiszem és azonosulok vele...
szóval erőt, hitet, hogy tudd végre úgy vagy kincs ahogy vagy, akárki akámit is hisz...