Miért van az, hogy az ember legkedvesebb munkatársa éppen akkor őrül meg, amikor a hullámok összecsapnak a fejünk a fölött?
Emberi lelkekkel dolgozunk, és amikor a szeretett csoportunkkal baj van, akkor ő eljátsza a jó zsarut, és marad nekem a számonkérés, a nevelés, és a szidás, vagyis a rossz zsaru szerepe. Amikor pedig szólok, hogy ez így nem oké, akkor ő, aki helyett hónapok óta dolgozom, előjön a kritikáival, meg a szöveggel, hogy nem csinálsz elég sok mindent, hadd nyomjak rád még egy kicsit többet.
Hihetetlen!!! Aztán miután "alaposan megforgatjuk egymásban a kést", ahogyan ő fogalmaz, egyszer csak jön egy email tőle, hogy támogatja a munkámat, csak csináljam, és végre ő is tett egy-két lépést afelé, hogy végre dolgozzon.
Ki érti ezt?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése